A tégla építésű lakóháznál az alapkoncepció jóváhagyása után döntő a falszerkezet (tégla) kiválasztása. A legegyszerűbb (hagyományos) építési mód az egyrétegű falszerkezet, ami annyit jelent, hogy a tartó- és hőszigetelő szerepet egyaránt ugyanaz a fal biztosítja (nincs külön hőszigetelés a tégla mellé erősítve). Néhány évtizeddel ezelőtt még nem volt ritka, hogy tömör, kisméretű téglából építettek lakóházat. A szokásos vastagsági méretek itt a tartószerkezeti követelményeket kielégítették, de e falak hőszigetelő képessége mai szemmel nézve már elégtelen.

A hőszigetelés tekintetében a téglákat fejlesztették: eleinte csekély számú lyuk került a kisméretű téglába, majd folytonosan növelték a tégla méretét. A fal hővezetési ellenállása javult, hiszen a hőáram útját légrések szakították meg.
Újabb fejlesztési eredményt hozott, amikor odafigyeltek arra is, hogy a téglában a lyukak egymással -kötésben- helyezkedjenek el, így csak kacifántos úton távozhat a hő.
Fontos megjegyezni, hogy magánál a téglánál már igen jó hővezetési ellenállást sikerült elérni, csakhogy amikor a tégla falazóhabarcsba kerül, és a fal felépül, a falazóhabarcs gyenge hőszigetelési képessége miatt a fal hővezetési ellenállása gyengébb, mint a tégla hővezetési ellenállása (vagy hőszigetelő képessége).

A hő úgyis mindig a számára legrövidebb utat választja, így most nem a téglán, hanem a habarcson keresztül távozik A fejlődés további útját jelentette, amikor az állóhézagokat nem teljes egészében töltötték ki habarccsal, hanem ún. habarcsdugót alkalmaztak.

A legmodernebb, hőtechnikai szempontból legmegfelelőbb tégla anyaga is már apró méretű levegőrészeket tartalmaz, és oldalfaluk olyan hornyos kialakítású, hogy az állékonyság szempontjából függőleges habarcsrétegre egyáltalán nincs szükség. Ezeknek a falaknak a hőszigetelő képessége még mindig rosszabb, mint a falazóblokkoké, de már nem jelentős mértékben.